A felsőoktatatás fejlesztése a társadalomtudományi kutatások kiemelt feladatai közé tartozik. Az elmúlt néhány évtizedben a felsőoktatás fejlődésére elsősorban a mennyiségi növekedés volt jellemző. Ez nagyrészt a hallgatók létszámának növekedésében nyilvánult meg, de jelentősen bővült a felsőoktatás által közvetített tudás mennyisége is. A tudományos fejlődés újabb eredményei, a gyakorlat által felvetett új igények többnyire arra vezettek, hogy az egyetemeken, főiskolákon újabb és újabb tantárgyak jelentek meg egyre bővülő tananyaggal.

A jelentős mértékű növekedést azonban nem kísérte a minőség, a színvonal emelkedése. A nagyvonalúan magas színvonalon megfogalmazott követelmények mögött a gyakorlatban a felsőoktatási intézményekből kikerülő hallgatók sokkal szerényebb tudása húzódik meg. A hallgatók létszámbeli növekedésével, a tananyag mennyiségi kiterjedésével nem járt együtt a felsőoktatás szervezeti kereteinek, mechanizmusainak a változása. Belső folyamatait, működési rendjét tekintve a felsőoktatás - és ez nem csak magyar sajátosság, Európa legtöbb egyetemére érvényes - az elmúlt 6-700 évben, az első középkori egyetemek kialakulása óta alig változott. Eötvös Loránd száz évvel ezelőtt megfogalmazott gondolatai ma is szó szerint érvényesek: “A tanár a fönnálló rendszer mellett nem képes meggyőződni arról, bírják-e követni hallgatói, s ha látja is az üresedő padokon, hogy a tanulók érdekeltsége csökken, nincsen módjában e bajon segíteni. Szomorú dolog az, amikor a tanár a tanulóért többet nem tehet, mint hogy indexét a félév elején és végén aláírja, s azután a vizsgálaton kihallgatja anélkül, hogy tanulmányainak menetére tényleg befolyást gyakorolt volna.”

A tudás közvetítésének alapvető formája még ma is az előadás, amelyhez csoportos szemináriumok, gyakorlatok kapcsolódnak. Az egyetemi, főiskolai előadások mélyen a hagyományokban gyökereznek. Még ma is széles körben él az a hit hallgatók és oktatók között egyaránt, hogy a vizsgákon azt és csak azt kell tudni, ami előadásokon elhangzott. Ez a forma még a könyvnyomtatás elterjesztése előtt alakult ki, amikor a legkönnyebben hozzáférhető információhordozó maga a tudást birtokló ember volt. Időközben a könyv, az írott szöveg előállítása egyre olcsóbb lett, egyre szélesebb körben hozzáférhetővé vált. Ma pedig a viszonylag olcsó és egyszer – sokszorosítási technikák módot adnak írott szövegek gyors előállítására, sőt az írott tananyag évenkénti változtatásának, átalakításának sincs akadálya. És akkor még nem beszéltünk a különböző más, ugyancsak egyre inkább olcsóvá váló információhordozókról, mindezek közül is a leguniverzálisabbról, a számítógépről.

A jelentős technikai változások ellenére az előadás a felsőoktatásban megőrizte eredeti formáját. Hasonlóképpen keveset változott a csoportos szeminárium is. Mindezek a formák jelentősen uniformizáltak. Minden tanuló, minden hallgató számára ugyanolyan módon, egyformán, azonos idő alatt közvetítik a tudást. A hallgatók között azonban jelentős különbségek vannak. Már a felsőfokú tanulmányok megkezdésekor különböző az induló tudásszintjük, különböző tempóban képesek egy adott tananyagmennyiséget elsajátítani, különböző szinten motiváltak és az adott területen is többé-kevésbé különböző speciális érdeklődéssel rendelkeznek.

E sokféleség kezelésére még alig alakultak ki intézményes formák. Legjobban még a különböző szakirányok közötti választás lehetősége, specializálódás, egy-egy területtel való elmélyültebb foglalkozás megoldott. Alig van azonban lehetőség arra, hogy az oktatás jobban igazodjon a hallgatók egyéni tempójához. A lassabban tanulóknak módjuk van arra, hogy egy évvel többet töltsenek az egyetemeken, vagy főiskolákon. Azoknak a hallgatóknak azonban, akik az átlagnál sokkal rövidebb idő alatt is képesek lennének megbirkózni a tananyaggal, erre alig van lehetőségük. Néhány felsőoktatási intézményben ugyan az új oktatási törvény nyomán elkészült belső szabályzatok lehetővé teszik ezt, a kialakulatlan szervezeti formák miatt azonban alig-alig van ilyen precedens.

E problémák megoldatlanságának nagyon kézenfekvő oka van. Ahhoz, hogy a hallgatók egyéni tempóban haladhassanak végig a tananyagon, nagyon pontosan kellene ismernünk azt, hogy kinél milyen is ez a tempó, ki milyen ütemben sajátítja el a tananyagot. Szükség lenne annak a bizonyítására is, hogy az adott tananyagot valóban elsajátította. Jelenleg a hallgatók a félévek végén adnak számot a tudásukról, igen nagy számban elégséges vagy közepes osztályzattal. A kampányszerűen megtanult tananyag gyorsan felejtődik. Az alapozó jellegű tantárgyaknál, vagy a szakma gyakorlásához elengedhetetlenül szükséges ismeretek tekintetében azonban nem lehetünk ilyen liberálisak. Ezeknél a tantárgyaknál szükség van arra, hogy a hallgatók a kitűzött tananyagot magas színvonalon sajátítsák el. Ne csak tanulják azt, hanem teljes mértékben megtanulják.

A gyenge teljesítményekért sem lehet pusztán a hallgatókat hibáztatni, főleg abban az esetben nem, ha a felsőoktatás láthatóan rendszerbeli problémákkal küzd. Ismét Eötvöst idézve: “Nem akarom ezért egyetemi fiatalságunkat hibáztatni, ismerem e fiatalságnak kitűnő képességét s szíve mélyében rejlő nemes tüzét, s meg vagyok győződve arról, hogy a tudományos tanulásra képes, de e tanulásnál több segítségre van szüksége, mint amennyit neki eddig az egyetem nyújtott, s e segítséget meg kell adni, még ha az a szabadság rovására történnék is.”

Az előzőekben jellemzett problémák megoldására irányult a Mezőgazdasági és élelmiszeripari Minisztérium felsőoktatási intézményeiben megszervezett kísérlet. Négy felsőoktatási intézményben, öt tanéven keresztül különböző tárgyakban azonos szempontok szerint zajlott a kísérleti oktatás.

Ma, amikor a reformok és átszervezések korát éljük, öt év egy felsőoktatási intézmény életében meglehetősen hosszú idő. A kísérletben résztvevő intézményekben is több reform, szervezeti átalakulás ment végbe. Mindezeket a változásokat azonban a kísérlet folyamata túlélte, a legtöbb helyen a megváltozott körülmények között is folytatódott a kísérleti munka. Ez a kötet funkcióját tekintve az ötéves kísérlet záródokumentuma, a legfontosabb eredmények összefoglalása.

A MÉM Szakoktatási és Kutatási Főosztálya 1979-ben kért fel a kísérlet megszervezésére és irányítására. Akkor a kísérlet befejezése távolinak, végeredménye bizonytalannak tűnt. A résztvevő kollégák nem kis kétkedéssel fogtak hozzá az ismeretlen újhoz. Azóta többségük a megtanító stratégiák lelkes híve lett, mint azt talán eléggé meggyőzően bizonyítja a publikációk hetedik fejezetben közölt jegyzéke. A munkát sikerült a tervek szerint befejezni, és ezzel a felsőoktatás utóbbi történetében valószínűleg az egyik legátfogóbb kísérleti vállalkozásnak értünk a végére.

Ami az eredményeket illeti, azok összességükben, átlagosan jobbak, mint amiről a témakör nemzetközi irodalma beszámol. Az átlag azonban nagy változatosságot takar: vannak kiemelkedően magas, és gyengébb eredmények is. Ezek mögött a különbségek mögött a feltételek és a kísérleti modell megvalósításának szigorúsága közötti különbségek hózódnak meg.

Abban, hogy a kísérlet ilyen hosszú ideig szervezetten folyt, a döntő szerepe volt Szabó Gyula főosztályvezető helyettesnek, aki a MÉM Szakoktatási és Kutatási Főosztálya részéről kísérte figyelemmel munkánkat, és Huszka Tibornak, a Szegedi Élelmiszeripari Főiskola főigazgató helyettesének, aki a résztvevő intézményeket koordinálta és a felmerült problémák megoldását segítette. Az eredmények egységes szempontok szerinti feldolgozását azoknak a kollégáknak a gondos munkája tette lehetővé, akik a dokumentációt a kialakított szempontok szerint elkészítették.
 

Szeged, 1986. november 15.